Weblap SEO

weblap ajánló blog - pr-cikkek beküldése - honlap optimalizálás

Poszt-posztmodern vita

poszt-posztmodern-konyv.jpgÉppen 20 évvel ezelőtt a Magyar Írószövetség Klubjában vita zajlott Pethő Bertalan 1997-ben megjelent Poszt-posztmodern kötetről, melyben 33 magyar értelmiségi mondta el véleményét a magyar posztmodernről, és amelynek előszavában a szerző kifejtette: Remélem, hogy a könyvben közölt harminchárom írás fontos dokumentuma a magyar Posztmodern alakulófélben lévő történelmének: szeretném hinni, hogy termékeny és méltó vita következik majd. A remélt vitára 1999. január 27-én került sor a Magyar Írószövetségben. Az élő vita, a megbeszélés teljes szövege itt olvasható (a dokumentum jelenleg másutt nem érhető el az interneten):

A vitához többen írásban utólag nyújtották be hozzászólásukat, véleményüket, avagy írott szöveget olvastak fel, így Baji Lázár Imre, Kéri Elemér, Kiss Endre , Zsávolya Zoltán és Kukorelly Endre, Határ Győző, Kulcsár-Szabó Zoltán, Molnár László, Domokos Mátyás, Nagy Pál és Bodor Béla. Ezek közül egyik sem olvasható az interneten, blogunknak az alábbi néhány szöveg digitális anyagához sikerült hozzáférnünk.. Itt olvasható továbbá Pomogáts Bélának a helyszínen elhangzott bevezető szövege is.

Vita a magyar posztmodernről

 Pethő Bertalan Poszt-posztmodern könyve kapcsán

Határ Győző: Aqua Regis

Nous sommes des farçeurs: nous survivons à nos problèmes.
Cioran, SYLLOGISMES DE L’AMERTUME

Tömény sósav és tömény salétromsav egy-a-háromhoz arányú keveréke volt, valaha jól ismerte minden ötvösműves, aki ilyen nemesfémekkel dolgozott. Királyvíznek hívták, és ennek az Aqua Regisnek az volt a "virtusa", hogy minden fémet feloldott és szétmart, kivéve az aranyat és a platinát. A remekbekészült ékszerek próbája volt, az előkelő uraságok gyötrelmes pillanata, amikor kiderül, hogy a fél falut érő családi ékszer valóban a kincsek kincse-e, avagy értéktelen hamisítvány.

A posztmodern irányzatnak van egy aspektusa, amely számomra egyedülállóan rokonszenves és vonzó. Sextus Empiricus óta nem tartotta markában annyira a szellemet és a gondolkozót a szkepszisnek ez a zabolátlan formája, mely a posztmodern magyar alapműveiből árad - amilyen akár a Poszt-posztmodern, akár A Filozófia Híg Mosléka. Ahogy a 19. század begyepesedett filisztereinek vörös posztója, botránkozó harci jelszava Nietzsche dictuma volt Minden Értékek Átértékeléséről, úgy lehetett-légyen a 20. Század második felében, a kor őskonzervatív gondolkozóinak a Minden Lomtárak Lomtalanítása a posztmodern legbőszítőbb dictuma. S jóllehet váltig a magam-alkotta terminológiával, a magam útját jártam, tudva-tudatlan, akarva-akaratlan, egyebet sem tettem, mint ezt. Megpróbáltam a harmadfélezer éves platonizáló lomtárat lomtalanítani, gondolkozásunk, diszkurrens képzeletünk munkafogalmakká merevedett misnomerjeit, bölcseletünk "alapjaként" elfogadott és "tényként" kezelt ens rationisait, gondolkozásunknak az egyiptomiak óta felgyűlt, görög közvetítéssel átörökített és évezredek óta tovasodrott hordalékait eltakarítani az útból.

Ennek a törekvésnek a jegyében született ez az írás is, amelyet most hallani fognak, s voltaképp szemelvény SZENTFÖLD A FÖLD című új könyvemből.

A metafizika halála

A kései huszadik század egyik legmaradandóbb eredménye a metafizika sírbatétele és kegyes elhantolása volt. Valóságos vízválasztó; aki innen van vagy aki túljutott rajta, észrevétlen/önkéntelenül színt vall, színt kell vallania önmaga előtt. Ám jó ideig még kevesen, nagyon kevesen fogják regisztrálni, hogy a metafizika építőköveit alkotó képzetek még mindig itt kísértenek, itt vannak bennünk/velünk. Ilyen elsősorban az anyag. Jellegzetesen metafizikai képzet, teljes évszázada tudjuk, hogy ilyen nincs, az anyag receptoraink káprázata; az, hogy "bölcseleti materializmus", tisztára metafizikai filozoféma. A gondolkozó, ha "materialista", inkább amolyan középkori vízköpő szörnyetegre - a gótikus katedrálisok párkányain kimeredő gargoyle-ra hasonlít, semmint filozófusra, átlépőben a harmadik évezred küszöbét. Ilyen továbbá a szekuláris nyugati civilizáció zsidókeresztény eszmei üledékének/hordalékának közismert "szentháromsága", a lélekelmélet-istenelmélet-teremtéselmélet. És persze ilyen az ún. "szellem" (és derivátumai); oly képzet, amely Hegel korában a bölcselet teljes egészét körbezáró katablemata volt, a horizontfüggöny, amely egyúttal megszabta a gondolati látás határát, s így aztán bőven lehetett szajkózni az emberlény "szellemi eredetéről", a "szellem megvalósulásáról a történelemben", a "világszellemről", és így tovább. A metafizika halálával a "szellem" képzete egycsapásra metaforává zsugorodott, parányi ikonná a gondolat képernyőjén. Még sorolhatnánk néhányat (és ha engednénk az indiai filozófia csábításának, alighanem ideszámítanánk a "való világ", a "világ valós realitása" modern frazeológiáját - de hogy gondolkozásunk miért csupán a jelenségvilágra szorítkozik s miért üdvös és alkalmatos, ha beérjük a nous világának protagoreicitásával, arról másutt már megemlékeztem). Van még jó néhány ilyen képzetünk, respektíve munkafogalmunk, melyek metaforás eredete mindezideig rejtve maradt: SZERETET, GYÛLÖLET, RÉSZVÉT, AKARAT, A HATALOM AKARÁSA - és így tovább. A neuroendokrin rendszer váladékolta "érzelmek", ill. "szenvedélyek"1 fogalmi ki- és lecsapódásai, s azoknak teljességgel indokolatlan kozmikus kinagyítása: valamennyi buborék csupán, nemsokára elpattan rendre-sorra mind, ha fújtatóikból kifogy a gáz - mely e színes léggömböket elpukkanásig a magasban tartotta.

Közismert angol szólásmondások egyike volt, amely elsőre mélyen belémvésődött, belémivódott úgyszólván; a hatvanas évek elején, az edinburghi fesztiválon, egy kapatos redemptorista paptól hallottam, ahogy kibukott belőle: "religion is bunkum". Nem ismertem a kifejezést, de eltettem a fülem mögé, hogy visszatérve Londonba, felüthessem a szótárban. Bunkum - am. badarság, zagyvaság, fecsegés, hablatyolás; kitaláció, üres beszéd. A papi szó és a részeg kacsintás egyértelmű volt: egy bizonyos történelmi vízválasztón, egy bizonyos ponton túl minden vallás bunkum - badarság. Minden alfája és omegája bunkum, s így, alfástul-omegástul - hablaty. E szólásmondás igazának bizonyítására egyetlen ergont sem vesztegetnék; megteszi ezt majd az idő, négy-öt évszázad vasfoga és a szekuláris szellem felülkerekedése elegendő lesz, hogy a sok-sok ellehetetlenült bunkum emlékezetét is kimossa utódainkból. Valamíg a kemény és a puha diktatúrákban a marxióta "materializmus" parancsuralma tartott, majd szinte glorióla-övezte azoknak a bölcseknek/véneknek az üstökét, akik az emberlény "szellemi eredete" avagy a "Szeretet filozófiája" jegyében, ilyen és más hasonló metafizikai téveszmék/tévképzetek égisze alatt szembefordultak a pártállam képviselte, ugyancsak metafizikus, ún. "materialista" filozófiával. Marxista akadémiáival, egyetemeivel, törpeelméjű "bezbozsnyikjaival" ez a mindent eltipró, intézményesült eszmei hatalmasság valóságos óriás volt a derék, halálraszánt vénekkel/bölcsekkel szemben. E magányosok, a gondolatrendőrség fényszórói alatt megcsupaszítva, a csatasíkon dávidi pózban töltögették parittyájukat a hit és a metafizika kövecseivel, hogy azokkal homlokon trafálják a roppant filiszteust. Eltipratásuk után mi sem természetesebb, hogy a jogos felzúdulás szentté avatta őket, és életművükből, akár a szentek teteméből, máig édességes jóillat árad. De azóta nagyot fordult a világ, nosztalgiával töltekező híveik észre sem veszik, hogy eljárt felettük az idő; amúgyis, közelebbi vizsgálatra menten kiderül, kik ők, mik ők. Moralizáló millenaristák, krizeológusok, a katasztrofizmus kései prófétái, a "végidők" mazochista hitten-reménykedői - hogy ha már mindeneknek pusztulnia kell, legalább életük halálgaratján, lebukóban, még láthatják eszmei ellenfeleik gyalázatukra-ébredő eldöglését. Kései újplatonikusok; keleti kultuszokkal kacérkodó vajákosok; az Arisztotelész-epigon Hitsummázó Tamás epigonjai. Habitusuk szerint világi abbék, kik jó néven veszik, ha rajongóik hajlongva közelítenek és kézcsókra járulnak. Világvégevárók vagy olyan polihisztorok, akik mindentudásukat csillogtatják ugyan, de elemi ismereteik sincsenek csontbadobozolt "műszerükről", amellyel gondolkoznak; sem a szenzórium működéstanáról, sem annak alkati előhangolásáról a genómában. Az ens rationis megszállottjai agyuk metafizikus kiméráit "tényeknek" tekintik, s így mondhatni tényérzésükben fenyegetettek; apodiktikus elméleteiket megdönthetetlenséggel, önmagukat orákulummal tévesztik össze.
Amíg a Párthatalom idején szenvedéstörténetüket élték és szembefordultak a gondolatrendőrség eszmei diktatúrájával, konok hűségükért önmagukhoz, gerinces tartásukért, merészségükért méltán illethette őket tisztelet, csodálat, megbecsülés. De ma - hogy a szovjet birodalom darabjaira hullott és a marxióta anyagelvű metafizika, az ún. "materializmus" mindenestül elfüstölgött, e félsütetű filozofémákat nincs aminek szembeszegezni. A Nyugat szekuláris társadalmának légkörében, a bölcselet posztmodern szkepszisének visszapillantó tükrében szerepüket vesztett, levitézlett-letűnt titánok ők, gyengülő fényű, hunyorgó csillagok. Mindaddig, amíg a maguk zsidókeresztény istenében boldogult metafizika tévképzetei, téveszméi, atavisztikus munkafogalmai itt kísértenek bennünk, körülöttünk, addig mások, élelmesek, helyettük még életregalvanizálhatják filozofémáikat az egyetemeken, a hitbuzgalmi pártfolyóiratok hasábjain és, last but not least, szemfüles kiadók újranyomásaiban, akik iparkodnak lefölözni a szubkultúrák konjunktúráját, amíg e "bölcseleti" Courts-Mahlerek nosztalgiája tart és a filozófia cselédromantikája kelendő. Ám a harmadik évezred küszöbén túl hamar kiderül róluk, hogy a bölcselet Courts-Mahler-szerzői ők és a filozófia cselédromantikáját képviselik: azt a könnyen emészthető pempőt, ahogyan és amivel a bulvárlapok, uborkaszezonban a filozófia peremvidékének tematikáját tárgyalják - póruljárt világvégevárók a végidő-küszöbön túl, amikor a Második Eljövetel Harmadik Elmaradásának Világbotrányát próbálják eltussolni a hívők, és az "Utolsó Ítélet", majd az egész bunkum, alfástul-omegástul feledésbe merül. A metafizika buborékfogalmai elpukkantak tiszteletreméltó üstökeik fölött; ám akárhogy is lett-légyen, mindenesetre csodálatraméltó teljesítmény volt, hogy a filozófia ókori hordalékaiból, akár döglött szamárból, még sikerült kicsalniuk egy szellentést. A metafizika - e döglött-szamárból-kicsalt Tuba Mirum-Purcival alighanem kiadta páráját és visszatért teremtőjéhez, hol is az Üdvre ment.


Baji Lázár Imre: Időhatárposzton

Mi a helyzet a posztmodern tudománnyal, ha a modernitás zárórája a hagyományos racionalizmust a hátsó helyiségekben találja, erkölcsi kötelékeitől szabadult önfeledtségben babrálva a teremtés sokáig szemérmesen elrejtett dolgaival. Magvas időtöltés ez, nukleáris, genetikus játszadozás, mely vagy árnyékká égett városokat, évtized múltán is radioaktív útszéli gyomos gyepsávot hagy maga után, vagy szorongást csempész a hypermarket polcairól válogató háziasszony freudiasan regresszív fogyasztói boldogságába: mi is az a genetikusan manipulált körte? A globális technológia aranymosói alkimikus felkentség híján a bitorló mostohagazdával kézenfogva megmérgezik az élő Tiszát, majd a holt folyót teleöntik nehézfémsókkal.

És az üveghegyen túl, ober Enns? A posztmodern írástudók - Lyotard, Baudrillard és nyilván a többiek is - hegedülnek, miközben Róma lángokban - legalábbis a nyugati későmarxista és (talán) tudományosan szocialista, történelmien materialista Alex Callinicos (1989) e képpel zárja könyvét. Pedig Göröghonon innen még, és marxizmuson is csak alig túl, valódi tűzet fogott a horizont, míg ez alatt Rómában legfeljebb a bevásárlóközpontok elektromos "görögtüze" festette meg az eget. Az osztály-, vallási, faji igazság messianisztikus vélelme gyúlékony, a gyanakvó képzelet hamar társítja hozzá az égett hús szagát. Egy görögnek kellene emlékeznie a kisázsiai templomokban öszszeterelt és elégett görög ezrekre, és vigyázni a tüzek inflációjára.

A célzókészülék mögül kiesett dogma elbizonytalanító, de nem bénítja meg a gyújtogató igyekezetet. Tankcsövet templomtoronyra tarts! Usztaso-csetniko idyllium. Kusturica fegyverkereskedő párttitkára kerekezik csak tüzesen körbe-körbe, a falu közepén lábtól függ a feszület. A modernista századelő balkáni vetése újra és újra szárba szökken. Wart decon.

Lenin Svájcban, Pol Pot Párizsban, europénzen 68-as dokumentumfilm, Sztálin, Lenin, és Mao zászlók alatt diáktömeg vonul, mögöttük Trockij, Sztálin és Mao tetemes tömegei mozdulatlanul.

Callinicos könyvét egy utolsó gesztussal 1989-ben írta meg. Bryan S. Turner a kilencvenes évek elején búcsúzott el a Lukács-idézetek kényszerétől, mi most támasztjuk fel, jelezve, hogy a heidelbergi hajdani skolár a nagy kaland mellett döntött. A hatalom akarása a platoni filozófusok vezette államálom falszifikációja lenne valóban?
Frankfurtban a multikulturalitás jegyében a rovásírás rovott múltú, mert a multi ugye mégsem a múlt, hanem a jövő, egyébként anything goes... to the... Miért is? A kulturális államtitkár szerint tekintettel kell lennünk a 68-as nemzedék uralkodó szerepére, a német nép érzékenységére, mert a rúnák ugye...

Az írásdiverzitás dicsérete helyett sokáig csak a neobal-(ett) filozófiai "Laban" jelírása, mint uralkodó discourse, nyelvtan és kánon. A posztmodern azonban segített megkerülni e túlfegyelmezett (frankfurti) iskolás fegyelmet. André Béteille is csak jegyzeteiben teszi hozzá, ami a marxista-feminista nyugati elit 68-as nosztalgiáinak margójáról rendre hiányzik: (The collapse of the Soviet Union, which took place after this article was written, has rendered much of this polemic at least obsolete.) Sok discourse producer járt balettiskolába. Gondoljuk - egy hazai irodalomtörténészi vélelem szerint - kalandvágyból. Sztálin 1933-as ukrajnai kalandja után két évtizeddel, háromévi ott-tartózkodás után 1951-ben (egy másik forrás szerint a Generalissimus halálakor) lép ki az ezredvég egyik intellektuális idolja, Foucault a kommunista pártból, Camus csak 1956 után, Sartre akkor se. És Lukács György kalandjai? Pedig még az ő szellemi áldozatai között is találunk a párt soraiban rövid ideig vendégeskedőket. Tar Lőrinc pokoljárásának időpontját nem ismerjük.

Akkor most Európán körülhordozott tekintetünk a posztmodernt látja, vagy a rezignált későmodern radikalizmusát? Az ökologizmus vörös-zöld, vagy barna-zöld színtévesztői a posztmodern menekülttáborában? - kérdezik kritikus tekintettel a szilárd elviség talajáról a hűségesek. A (meg-, be-, át-, etc) látási viszonyok változásáról meg állítják, hogy az csak felvilágosodás-fogyatkozás lenne, esetleg új középkor. A felvilágosodás, a racionalizmus mindennek mértékét az egyetemesnek és kizárólagosnak tételezett ésszerűségben látta. Ami ésszerűbb, az elsöpörhette az ésszerűtlenné avultat. Egység és egyformaság, melyet az ésszerűség diktál, ezek voltak a felvilágosult világkép vezényszavai. Csakhogy sok antropológus, Levy-Bruhl, Whorf, Sahlins vagy Geertz szerint az eszmék és a gyakorlat alapja korántsem pusztán a logika és az empirikus tudomány; az ideák nem racionálisak és nem irracionálisak, hanem leginkább nonracionálisak, túl a deduktív és induktív ésszerűségen (Shweder 1984). Wittgenstein, Kuhn és Feyerabend helyeslőleg bólogat a háttérben.

Mit mustrál ez időhatárállomáson - alkonyattól, pirkadattól (a kivilágított városok felett az ezredfordulós ég mint hajdanvolt tűzvészglória lebeg) vagy a huszadik század és vége vörös zászlós, népirtásos véres epochától (későbizantin, alig használt genocídium, reciprok dzsihád, groznokoszovós, de médiamosható) - vörhenyes ködben a vámoló fürkész tekintete. Róma nem ég, a fölmelegedés globális és érzéstelenített. Különben az ökumenopolisznak, az összefolyó százmilliós megavárosoknak már rég saját mikroklímája van. (Eddig a baj egyébként is a kis jégkorszakokkal volt.) Másfelől a béka a forró vízből kiugrik, de fokozatosan melegítve élve megfőzhető. Szóval a posztmodern szociológiája hajlamos a posztmodern kultúrát a dezorganizált kapitalizmus kontextusával övezni, merthogy ha a modernizáció differentáció, a posztmodern kulturális dedifferentáció. Osztályharc és harcos osztályozás.

A vámos matat az összehányt holmi között. Azért az új középkort a régi ésszerűség rendesen kitermeli, hoz ez is profitot. Az új középkor tele mágiával, törzsiességgel, plurális episztémével, extraszenzoriálisan percipiált másvalósággal, démoni szimulakra-kozmosz, anything goes át a vámon. Az antropológus Ugandában Jeanne d’Arc kései rokonára talál egy szellemektől megszállott női népvezérben egy polgárháború kellős közepén, míg fegyvert szorongató bátyjában Elvis Presley és még más szellemek laknak; a képeken nyolc-tízéves gyerekek, kezükben korszerű géppuskák.

Ruandáról több ezer oldalas terepmunka-beszámoló a könyvtárban. Ahogy Baudrillard írja: a jeláradat aláássa valóságérzékünket. A média uralta világ a stabil határokkal, rögzített struktúrákkal és közmegegyezéssel jellemezhető jelentést mint minőséget feloldja. Makedóniai, ingus és dagesztáni menekülttáborok, rommá lőtt városok, felégetett fantomfalvak, csecsen, albán, bosnyák tömegsírok. Anzikszvideo: holland katonák kánkánt táncolnak Mladics és a videó előtt, míg az erdőben, iskolákban, művelődési házakban zajlik a szrebrenyicai tízezer bosnyák férfi lemészárlása. Mladics apró ajándékkal kedveskedik a holland tiszt feleségének. Mosoly az ajkakon. A katonák hazatérnek, torkolattűz sehol. A repülőről az éjszakai karácsonyfaeurópa kiterítve ragyog, mégneobb-barokk ez, magas és magas(s)kultúra kitschkarusszelje, mely megpörgetve a szürkét a McWorld alapszíneivé oldja. A hazatért Unprofor, SFOR etc katonák pszichológusok, szociálantropológusok, diskurzusmakerek kezében.

Elkalandoztunk.

Pedig nemcsak a geopolitikai érdekek generatív grammatikáját követve fellobbanó vallásháborús tüzekkel áll szemben tanácstalanul a Nyugat, a posztmodern valójában annak a tudomásulvétele, hogy mindaz, amit a nyugati civilizáció középpontinak tekintett, nem tekinthető egyetemesnek többé. A modernitás projektuma bevégezetlen marad.

Miért is? A tudomány tükre korának, a kor tükre tudományának? Itt Oxfordban egy Princetonban végzett amerikai irodalomtörténész a péntek délutáni szociálantropológus szellemfürdőben azt fejtegeti, hogy Tylornak nem volt igaza, amikor a múlt század végén a tudomány és a vallás világképének összeférhetetlenségéről értekezett. Szerinte Tylor tévedett, hisz e két dolog jól megfér egymás mellett. A vallás antropomorf, a tudomány dezantropomorf, és most egyébként is anything goes. O’rájt, kiált fel többször lelkesen a felolvasó; ne olvassunk Tylort?, kérdezi a végén egy ősz skolár szomorúan szociális mosollyal a szájzugban. Lám még az antropológia aufkléristái is ítélet alatt. Vallás, tudomány, hát megférhetnek egymás mellett, de azért mind a kettő kozmológia.
Plurális kozmoszban plurális kozmológiák laknak a fejben, skizofrénia kórisméje nélkül, a dogma leváltva, s ha elménkben újabb és újabb testrészünket éreznénk idegennek, nem kell amputáltatni, e lelki kényszer megszűnt. Szelídebb dolog az igazság helyett az "Ön hipotéziséről" beszélni.

Vajon az időről-időre jóváhagyott tudományos igazságok közmegegyezés-szerű kitöltött keresztrejtvényekként iktattatnak a Feyerabendről elnevezett kegyeleti köz-könyvtárban, ahol a jelek szerint határaikat vesztve oldódnak hypertextté - a "minden mehet" óriás közPC-ben. Vagy mégse mehet minden ?, lehet, hogy a radikális eklektikától metaszintre keveredett ítélőerő működteti Gestalt-automatáját.

Griffin (1992) szerint az ökológiai paradigma, a káoszelmélet, az általános relativitás teóriája, kvantumelmélet, a Gaia-koncepció, a pszichoimmunológia üdvözölve, az atomizmus, a mechanikus szemlélet, test és lélek karteziánizmusa, a determinizmus büntetővámot érdemel, az elavultság pecsétjét. Galilei, Descartes, Boyle, Newton & Co. vízumra vár a határon.

Az organisztikus vagy szerves szemlélet lép a mechanikus helyébe. Az egész kozmosz él, az egész él, a lefelé irányuló okság (downward causation) szerint az egész is hat a részekre, ez a bentfoglaltság természettörvénye. De nemcsak az egész gondolandó újra "post" modern illetve post festam; a mechanisztikus paradigmát az ökologikus váltja fel. Így van ez a galaxis, az ökoszisztéma és az atommag szintjén. Gaia állapota befolyásolja a bennfoglalt élő rendszereket, a Tisza állapota a halakét, a planktonokét és a halászokét, a Kárpát-medence helyzete a Tiszáét, a medence népeiét, ahogy a személy állapota a benne foglalt szervekét határozza meg. A központi idegrendszer az idegi folyamatok ökologikus kontextusát teremti meg, a gének környezetükkel, más génekkel, fehérjékkel ökologikus viszonyban működnek, a molekuláris biológia is inkább molekuláris ökológia Charles Birch szerint. A véletlenszerűség, a randomitás az élet világában ellenség, és az evolúció valódi egysége Gaia. Az Isten a szelekció fedőneve alatt dolgozik tovább, a teleológia is visszalopakodik a filozófusok rémületére.
A káosz nem marad magyarázat nélkül, mindig is születtek mítoszok, vallások, kozmológiák, hogy renddel ruházzák fel azt. Ha másképp nem tudunk rendet tenni benne, jön a káoszelmélet. Lám a faágak, a vérerek, a tengerparti sziklavonulat cikk-cakkos világát is milyen egyszerű fraktálképletek írják le. A posztmodernben foglaltak szerint tehát a mechanisztikus világ-, és persze társadalommagyarázatok, analitikus, redukcionista kozmológiák egyszerűen istentelenek, azaz nélkülözik a Egy-ség (akkádul Isten egységet jelent), az Isten világ-képét. Holisztikus és indeterminista kozmológia emelkedik fel.

A posztmodern képe a világot szervező folyamatokat tehát anti-mechanisztikus, aktív és nem passzív, célirányos, rendezett és nem random, kibernetikus, és ekképpen ko-operatív, ko-ordinált, azaz együttműködő, összerendezett, összerendeződött, aktív részek világának írja le. Lám, a posztmodern tudománya a nagy képet rakja össze, míg a posztmodern teoretikusai a modernitás magabiztosságát építik le (deconstruction) a "socially constructed" műszavával. S noha a ’socially constructed’ gondolata maga is társas megegyezés és szerkesztmény, mégis lefegyverző, dogmaveszejtő relativizmussal és különös integráló erővel hatalmazza fel a Nyugatot.

Az ésszerűség nevében a mechanikus konstrukció az igazság egyszerű, de megkérdőjelezhetetlen képletének fauszti elszántságával és messianisztikus hevületével táplálta a modernitást, tette azt zsarnokivá. El mindennel az igazság útjából, a "legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus" állítás közeli rokonságot táplál a Bauhaus építészet funkcionalista terrorjával. A fejlődés, mint értéktartalom... A modernizmus gőgje a múlttal szemben ebből a piciny félreértésből származik. A leváltott vallásból "átmentett" messianisztikus fölénytudat és kizárólagosság a (mechanisztikus) tudomány nevében. A posztkoloniális világ szellemisége, a posztmodern a dezantropomorf mechanisztikus világképet a kolonialista pragmatizmus és az egzotikum iránti szellemi éhség frigyéből született tudomány, az antropológia világ iránti attitűdjével "emberiesítette" vissza. Az antropomorf vallás és a dezantropomorf tudomány után a posztmodern a szociálantropológia alapértékeire csúsztatta át fundamentumát. A holisztikus és emik leírás, a strukturális-funkcionális magánvalóságban való hiteles megjelenítés, értékrelativizmus, az etnocentrizmus kizárásával véghezvitt alázat és önkorlátozás kivégezte a dogmát, a filozófia és a Nietzsche-i hatalomakarás XX. századi fattyúgyermekét, mely az ideológia kezébe forgópisztolyt adott. Vagy az abszolútum lemészárlásával - ahogy Crapanzano állítja - Nietzsche is a posztmodern hőse lenne? Nincs miért hinni a világot totalizáló meta-narratívákban - mondja Lyotard -, a marxizmus vagy a pszichoanalízis a Lévi-Strauss által leírt mágikus rendszerekkel tart rokonságot. Marad a paródia, amikor az ének mögül is szól egy ének, egy magasabb szemantikus autoritás fölénye? Lehet, hogy e lappangva megnyilvánuló tekintély nélkül is elvagyunk; a posztmodern kedveli a metaparódiát.
De mindez nem szükségszerű, mert feszengetően dekonstruktív. Az antropológia relativizáló gesztusának van egy szeretetdialektusa is, ahová a paródia nincs meghívva, s más dominanciajátékok se nagyon. Az antropológiai látásmód átjárta a zenepedagógiától (Kodály Zoltán) a neveléselméletig (Karácsony Sándor) és az építészetig (Makovecz Imre) a perimodern ösvényeket járókat.

Az antropológiai tudás relativizmusa a nyugati discourse-gyártók, Roland Barthes és a többiek anyanyelvévé tette a kultúraszemlélet megengedő többesszámát a posztmodern jegyében. A változatokban szemlélt idő és tér "pietása" nyugdíjaztatta a jövőmérnök filozófiai agitátorokat. De a jövőhivatal még nem fejezte be a munkáját...
A sokszólamúság Gaia hatalmának, és egyben a diverzitás méltóságának kulturális metaforája. De Gaia - arcán a globális monetarizmus sebhelyeivel - saját hamisképével, szimulakrumával, a globalizált homogenitással néz szembe. A monokultúra-kényszeresség lakótelepsivatagai, faluromboló jövőprogramjai mindenütt az "egységes" nevében sújtották vagy riogatták az alattvalót és azokat, akik emlékeznek deákos műveltségük folytán az antik bölcsességre: varietas delectat. Pedig kellő időtávlatban - ahogy a kozmosz születését pásztázó modellek sejtetik (lásd még Smolin 1997) - valószínűleg még a természet-törvények is változékonyak...
A modernitás pusztító végjátékát ismertük fel az időhatár övezetében, Szerbiában és Boszniában; Európa a huszadik századot egy szarajevói keretjátékba foglalta. Rémdramaturgiája számunkra mérhető mennyiséggel: 1 azaz egy donkanyarnyi áldozattal zárult. A nacionalista (mert etnikumalapú) és soviniszta (mert a magyarság rovására még ebben is büntető jellegű) békeszerződéseknek végül is a Kárpát-medence bioregionális elnyomorítása lett a következménye (kiszáradt Szigetköz, élettelen Tisza stb.). Mindenütt a homogenitás és a kizárólagosság kísértetei. Egység és uniformitás. A szerb "Jugoszlávia" történelmi mutatványa, az újkori politikai racionalizmus rémszülötteinek (az egységes osztályállamnak, az egységes nemzetállamnak, és persze államvallásnak) a nevében elkövetett auto-dekonstruktív bolsevik-nacionalista végjáték társadalomföldrajzi gúnypéldává vált a nyugati tankönyvekben. Meg kell nyugtatnunk Callinicost, e tüzeket nem Lyotard és nem Baudrillard gyújtotta meg; az egyetlen reménységünk, hogy még van, aki tud hegedülni.
A dogma oda, hagyjuk játszódni a posztmodern Zeitgeist szereplőit, mert a homogenizáló, egyirányú és kizárólagos igazságok komolytalannak bizonyultak. És veszélyesnek...

És hogy így a végén kikezdjük a bölcsességet kedvelő olvasó érzelmi szemérmét, és lazíthassunk is a fenti logikai csapdán, említsünk egy (vagy n+1) kivételt, mert valójában a szeretet - annak minden értelmében - mint ökologikus kozmológia - minden tapasztalat és félreértés ellenére - komoly, vélhetően veszélytelen és nonracionális. Nem homogenizál, nem egyirányú; az élet léttelen, és a lét élettelen nélküle. De mi is a köze a posztmodernhez? Talán csak annyi, hogy megszelidíti azt, mert azért lássuk be, a posztmodern játékossága is vérre megy... ha nem is az igazira.

Irodalom
Birch Ch. (1992) The Postmodern Challenge to Biology
in The Post-Modern Reader ed. Jencks Ch.
London Academy Editions
Callinicos A. (1989) Against Postmodernism A Marxist Criticque Polity Press
Crapanzano V. (1992) The Postmodern Crisis: Discurse, Parody, Memory in Rereading Cultural Anthropology eds. Marcus G. E. Duke University Press
Goldschmidt E. (1992) GAIA and Evolution in Postmodern reader ed. Jencks
Griffin D. R. (1996) The Reenchanment of Science in From Modernism to Postmodernism ed. by Cahoone L.
Shweder R. A. (1984) Anthropology’s romantic rebellion against the enlightenment, or there’s more to thinking than reason and evidence in Culture Theory Eds. Shweder R. A. LeVine R. A. Cambridge University Press
Smolin L. (1997) The Life of the Cosmos Oxford University Press


 Kéri Elemér: A "poszt-posztmodern" kötet megjelenése után


1./ A "poszt-posztmodern" (1997) kötettel (Pethő Bertalan szerkesztésében, bevezetőivel, összefoglalóival, tanulmányaival) megjelent a "posztmodern" kötet alapozásai után az első, külföldi és magyar szerzőket ütköztető kötet a posztmodernnek nevezett jelenségről. Ez a könyv a magyar posztmodernológia első fecskéje. A kötet szerzői nem ismerték egymás szövegeit, s nem tudhatták, hogy így, együtt milyen hatást kelthetnek. Most, egy év után véleményem szerint elmondhatjuk, hogy ez a munka hozzájárulhat ahhoz, hogy az itthoni gondolkodás - ebben a szférában is nagyobb tájékozottsággal - álljon rá arra a gondolati pályára, amelyen haladva megragadhatja azokat a gazdasági, technikai, tudományos, információs, politikai globalizációs folyamatokat, amelyek már jellemzői a legfejlettebb országoknak, s mindenekelőtt az USA-nak, ahol a posztmodern jelenség az ottani társadalom természetéből fakad.

A hazai gondolkodás ezen a pályán haladva nem csupán a globális folyamatokra láthat rá jobban, hanem a magyar társadalom helyzetére is, (ha elvégzi és folyamatosan megvalósítja az ország közgazdasági, szociológiai, ökológiai, politikai, etikai, esztétikai, kulturális egészségi állapotának elemzését), s jobban felkészülhet a változásokra, feladatokra.

2./ A posztomodern "a tudás állapota a legfejlettebb társadalmakban" - írta 1984-ben Jean-François Lyotard. A tudás posztmodern állapotát ezekben a társadalmakban megelőzte a "techno-tudomány" (Lyotard) és a társadalmat meghatározó "civilizátummal betöltött lét." (Pethő B.) A civilizátum "semlegesnemű", "nem lehetünk alanyai", "nincsenek ideái," "mérhetetlen", "átfoghatatlan", "anonim", "tárgytalan" (az idézőjelben Vay Tamás kifejezései), nincs kapcsolata a természettel, nem "ismeri" a történelmet. A posztmodern tudás e civilizátum bővítésének és működtetésének a tudománya. Ez a tudás tehát civilizátum nélkül nem érvényes. Ez a civilizátum - amely lehet, hogy Gólem természetű - közvetít ember és természet, ember és ember között.

3./ Ha pedig ez így van, akkor a posztmodern gondolkodás importálható ugyan a modernitás vagy a premodernitás különböző stádiumában lévő országaiba, meggyökeresedni azonban nem tud, ill. csak olyan rétegekben és olyan ütemben, amelyekben és amilyen mértékben birtokolják a civilizátumot, vagy amilyen mértékben növekszik a hozzáférhetőségük a legújabb technikához és információkhoz.

4./ Mindezekből érthető, hogy ez a posztmodern gondolkodás nem veszi észre, nem teszi a gondolkodás tárgyává a szegénységet, az éhségövezeteket, a kisebbségi sorsot, nacionalizmusokat, fasizmusokat, az ökológiai veszélyt, a természet állapotát stb., ill. csak annyiban, amennyiben a legfejlettebb piacok számára mindezek piaci és hatalmi kérdéssé válnak. Ez a fajta posztmodern gondolkodás közömbös a modern és a premodern perifériák iránt, magára hagyja a világ jelentősebb részét, nem kínál etikát a világ számára.
5./ Ennélfogva a gazdag országokban érvényes posztmodern gondolkodás a perifériákon puszta "szövegtermelés", növekvő meddőhányó, nem az ottani élet- és sorskérdésekről beszél.

6./ A világ durván hármas szerkezete (posztmodern, modern, premodern) azonban összefüggő, mozgó szerkezet. Összekapcsolja és mozgatja a világpiac, a bank- és kaszinótőke, a multinacionális vállalatok, az egyetemessé váló információs technika. A posztmodern gondolkodás mögötti techno-tudományos gazdaság és politika megállíthatatlanul gyúrja át a világot, s mert ez a posztmodern elsősorban az USA-hoz kötődik, ezért a világ átgyúrása az USA hatalmának globálissá válásaként jelenik meg. Most már csak az a kérdés, hogy ez annexió vagy evolúcó? Vagy, hogyan lehet a tudományos-technikai világot, a civilizátum előretörését olyan jobban lakható jin-jang természetű világ kialakítására felhasználni, amelyben az összetartozók (anyag - tudat, test - lélek, ember - természet, racionális - nem racionális) nem különülnek el egymástól, nem kerülnek szembe egymással, s a részek nem válnak az elnyomás, a háborúk semmiféle formájának ideológiáivá, amely világban a megszerzett értékek nem vesznek el, amelyben az új kritikailag képes magába építeni a régi értékeket, az új értékek teremtése közben s hasznára. Ez a világ (egyelőre) nem látható.

7./ A modernizálódó és premodern országokban az egyes ember sorsa közösségekhez kötődik, civilizátuma nincs. Ezekben az országokban a posztmodern a szabadságot elnyomó viszonyokkal szembeszálló tudás ápolója. Ha van, s egyáltalán lehetséges például latin-amerikai posztmodern gondolkodás (noha ott sincs civilizátummal betöltött lét), és ez a gondolkodás az ottani emberek alkotóerejének szellemi segítője, akkor ez ránk is ebben az értelemben érvényes, beleértve természetesen a legfejlettebb tudományok művelését és felhasználását. Többféle posztmodern létezik tehát. Ha ezt a gondolkodás kizárja, akkor a gazdag országok posztmodernje nem más, mint a modern foglya, a modern egyik formája, világhódító, "kötelező", "előírt" élet- és gondolkodásmód.

8./ A filozófiára való szükséglet (bármennyire metafizikai volt is az elmúlt korok filozófiája) mindig a kor embereinek céljait, vágyait tartalmazta. Ezért a metafizikára való szükséglet is csak ott halhat el, ahol a metafizikát létrehozó források megszűnnek. Ezért van ma posztmodern teológia is, s talán leginkább Latin-Amerikában. A metafizika eltűnése, az idealizmus-materializmus ellentétének jin-jang természetű átalakulása nem jár együtt a transzcendencia eltűnésével. Megmarad a jelenen túlmutató gondolkodás, képzelet.
9./ Társadalmunkban ma az általános értékmérő a pénz (minden ezzel ellentétes retorika ellenére), s nem csupán a piacon (hacsak nem válik minden áruvá): valamely munkafajta értéke annál kisebb, minél közelebb van az emberhez (pedagógus, orvos, stb.), s annál nagyobb értékű, minél közelebb van a pénztermeléshez. Ez az értékrend pedig igazságtalan, hierarchikus, hatalmi, amely ugyancsak kiesik a gazdag világ posztmodernjének látóköréből.

Budapest, 1999. január 24-én.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://weblap.blog.hu/api/trackback/id/tr5315991592

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Weblap SEO

Weblap ajánló SEO blog. PR cikk beküldése, link elhelyezés. Google honlap optimalizálás: keresőbarát weboldal készítés Budapest. Public relations cikkek megjelentetése. Web lap oldal tartalom marketing. Honlapkészítés

PR_cikk_beküldése - Honlapoptimalizálás - PR_cikkek